Más tollából

Csikós Attila: Bikavérkörök

By 2013. május 23.
closeA bejegyzés régen lett közzétéve, tartalma emiatt már érvényét veszthette.

Érdekes kis történetre bukkantunk az Itthon.hu újszerű régióreklámjai közt, ahol városunkat többek közt Csikós Attila Bikavérkörök című novellája volt hivatott népszerűsíteni. Mivel elgondolkodtatónak találtuk a művet, így alább bemásoltuk – jól tettük ezt, mert mostanra már nem találjuk az eredeti helyén, hajszálon múlt hát, hogy meg tudjuk mutatni az írást :)

Fenykep0684

Kép forrás: Csikós Attila | Fotográfia

CSIKÓS ATTILA: BIKAVÉRKÖRÖK

Hol lehet az ember nyugton, gondolkodom, ahogy belépek, s szétnézek „második otthonomban”. Az ember már a törzshelyeiben sem bízhat. Ezt a borozót is átépítették, konstatálom szomorúan, és a modern, átlátszó plexire könyökölök, úgy rendelek, hogy ne is lássam az új pultot, hiányzik a régi, masszív diófaszerkezet; szóvá is teszem, de a csapos csak legyint, ez van, haladni kell a korral, a főnök legalábbis halad, csak a vendégek megmaradjanak, teszi hozzá lesajnáló mosollyal, én megértően visszamosolygok, ha nem is nyugtat meg maradéktalanul, hogy mi ketten értjük a lényeget – közöttünk a plexi tüntetőleg halad tova a korral.

Nekem is hiányzik, szólal meg egy idősebb úr, kötött sapkában meg folyamatos múltban – úgymint igeidőben, tehát állandó emlékezésben –, átépítették, hogy enné meg a fene az átépítéseiket, meg az egész építőipart, dohog magában tovább, aztán kortyol, lassan, körültekintő óvatossággal, mert pontosan tudja, hogy apránként kell a bánatot a szívbe adagolni, különben haraggá válik a legfinomabb bor is.

Mi baja az építőiparral, kérdezem felé fordulva, mert érdekes témának tűnik ez is – borozva bármi elég érdekfeszítő lehet –, meg így legalább háttal állhatok az új konstrukciónak, ami alatt a régi szendvicsek szikkadnak. Van egy cigarettája, néz rám az öreg, kissé bizalmatlanul, valószerűtlenül kék szemekkel, az enyém elfogyott, és itt nem kapom azt, amit szívok, magának viszont, látom én, éppen olyanja van. Nekem éppen olyanom van, gondolom, amilyenben van még egyáltalán, de nem teszem szóvá, elé tartom a pakkot, ő kikapirgál egy szálat, lassan elmosolyodik, aztán mintha megvilágosodott volna, hirtelen kinyújtja jobb markát és bemutatkozik. Kovács András egri középiskolai tanár!

Megszorongatjuk egymás kezét, ünnepélyes pillanat az ilyen, koccintunk is egymás kedves egészségére, Egerre, az ifjúságra, Dobóra, a bátorságra, a tavaszra, üsse kavics, még az új pultra is, és általában mindenre, ami két embert egy kocsmában, mint afféle – a képzeletünkben és néha valóságosan Föld körüli pályára állított – időkapszulában együtt utazó alkonautákat összeköthet.

Az építőipar, drága barátom, kezdi az összemelegedés után, megenyhülten, az építőipar volt az én életem, és abba pusztulok bele, hogy enné meg a fene! Erre iszunk, nem várt sűrűségű epikának nézünk elébe, ezt mind a ketten tudjuk. Egri vagyok, mondja és bólint, mintha ebből kivilágosodott volna minden, amit értenem kellene. Átutazóban, kérdezem, zavartan kissé, mert nem látom mégsem az összefüggéseket. Átutazóban a csudát… ejti kezét maga elé, pestiként. Pesti egri vagyok, hogy ütne meg a guta! Kezét az arca elé emeli, hogy ne lássam a felfénylő párát a szemeiben, karikagyűrűje megvillan, ahogy leveszi a sapkát és hátrasimítja kócos, ősz haját. Gondolom, a munkája köti ide, hiányzik a család…, érdeklődöm udvariasan, de szavamba vág. Nincsen nekem már se munkám, se családom, de már építőipar sincsen.

Kortyolunk.

Van még egy-két tisztességes épület, persze, folytatja aztán, de azokat is le fogják bontani, hogy helye legyen a dobozaiknak, rövidesen úgy fog kinézni a város, mint valami áruházi polc, nem szánnak ezek időt kapukra, erkélyekre, homlokzatra, dísztoronyra, hiába tanítottam a szakiskolában a gyerekeknek is, hogyan kell egy házat felépíteni, kárba ment minden, hogy kötne beléjük az a rengeteg cement, amit az alapba öntenek!

S a család, kérdezem, mert érzem, hogy stabilabb állványzatot kell találnom az eszmecserének, de hibázok megint. A család, legyint bánatosan, az nagyon hiányzik. Az én drága feleségem még a várban ismertem meg, a Gárdonyi sírjánál… van-e Pesten sírja Gárdonyinak, néz rám megint, és megingatja a fejét, nincs neki, mondja halkan, csak otthon van, ahova nem mehetek. Mert jött az a másik, az a nő…

Az a nő, az mindig eljön az ember életében, gondolom, s nem kis dramaturgia súllyal számhoz emelem a poharat, telve bordó Bikavérrel, de ő csak elnéz, ujjai lebomlanak a pohár nyakáról, kinéz az utcára, mintha odakint a várdombot látná, és én pontosan tudom, hogy ez nem az a nő, aki után csak úgy felsóhajt az ember, hanem az, akibe implicite bele is fulladt.

Rágyújtunk, kérdezte, s már indult is a szál cigarettával a kijárat felé. Rágyújtunk, mondtam, amikor utolértem az utcán. Szóval jött az a nő, mondta, a gyújtót a szája elé emelve, mintha a lánghoz beszélne, jött, és házat akart a Szépasszonyvölgyben. Mindenem volt az építkezés, ezt már meséltem, ez meg szép terv is volt, láttam, tágas, levegős lesz az épület, a nő meg ifjabb nálam vagy tizenöt évvel, sudár, mint a fenyőlécek, hát elvállaltam a munkát, a nőbe meg aztán bele is szerettem a sok egyezkedés alatt, otthagytam az én feleségem, a lányiam… mindent miatta.

Kifújtuk a füstöt. A varázslat véget ért.

Visszamegyünk. Látom, alig van valami a pohara alján. Meghívhatom, kérdezem, mire először nemet int, majd valami csibészes derűvel rábólint mégis. Ha magázol meg is kell, hogy hívj, kiáltja lelkesen. Szeret inni, pénze kevés, szemérme már-már archaikus férfiasságot idéz. Ok kell a meghíváshoz. Hát én szolgáltatom, s még egyszer lemagázom.

A csapos kiteszi a borokat, két feketéllő pohár, iszunk.

Hazamegyek majd.. hazamegyek egyszer hozzájuk, ha most még nem is lehet, beteg ez a nő, nem hagyhatom magára… de visszamegyek az én családomhoz, akárhogyan is egyszer, akárhogyan is elszúrtam ezt az egészet. Én is csak egy dobozt építettem magamnak, látod, amiket itt építenek a régi házak helyett. De megyek én még a Dobó téren, ha az Isten is úgy akarja. Aztán elhallgat, szemei sarkába könny gyűlik, ahogy nézi némán a bort, majd hirtelen elém lép. Köszönöm! Mondja, és kitárja pufajka dzsekis karjait. Félre ne értsd, de hadd öleljelek meg!

Összeölelkezünk, meglapogatjuk egymás hátát, valami különös bánat jár át mindkettőnket, a vigasztalhatatlanság mámora, a csapos is abbahagyja a mosogatást, remélem, ő nem nyalábol át bennünket, nem, pedig tudom, hogy szeretné, megilletődötten állunk, kezünkben sötéten szikrázik a bor.

Odakinn beesteledik. Az emberek andalogva sétálnak haza. Tavasz van. Tele vannak reménykedéssel.

Tudod, mondja az öreg meghatottan, ez a bor, amire meghívtál, amit néha megiszogatok itt, nekem ez haza. Nem a részegség, hanem az egri nap íze… Én most idejárok úgy, ahogy más az otthonába tér. Ez maradt nekem Egerből, hát ezért köszönöm nagyon.

Kiisszuk a bort. Állunk még egy kicsit némán, aztán kezet nyújt, az Isten megáldjon, mondja, majd kilép a hetedik kerületi éjszakába, s a hat emeletes házak a bánatához térdepelnek. Egészen meghittnek tűnik így az utca. Én rádőlök az új és módfelett ronda plexire, és egészen biztos vagyok benne, hogy amint kiért a Wesselényi utcára, onnan már-már hazafele ballag az öreg, a Gárdonyi sírjához, a várdombi dűlőutakon.

 

Hozzászólás írása

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..