Múltkor

Múltkor – 8.rész

By 2013. február 5. 1 hozzászólás
closeEz a bejegyzés régen lett közzétéve, tartalma emiatt már érvényét veszthette.

Múltkor cikksorozat lényege egy olyan kötetlen nosztalgiázás, ahol a személyes történetek összeforrnak a városunk múltjával.  Míg a mesélőnek talán öröm felidézni az egykori eseményeket, nekünk mindenképpen nagy élmény olvasni a régi időkről. A sorozatba várjuk a további beküldéseket, erről részletek a Múltkor oldalán olvashatók.

Visszaemlékezni a múltra és főleg a fiatalkori emlékekre, egyre nagyobb az igényem. Nem azért, mert elégedetlen vagyok a jelenlegi életemmel, jól érzem magam a bőrömben, elviselhetővé teszem magam körül az életet, van két nagyszerű gyerekem, vannak barátaim és minden nap úgy ébredek, hogy ma jó napom lesz, hacsak el nem rontja a kedves szomszéd, de nem hagyom! Fő az egészség.

Megmaradtam a fénykép nézegetés mellet, mert közben felelevenednek a jó kis sztorik amik igaz, hogy csak nekem okoznak örömet és tudok szívből nevetni, de talán a helyszínek, utcák, házak személyek, másnak is eszébe juttatja, hogy tényleg, Egerben ilyen is volt.

1966 (nagyon régen volt, és most mégis olyan érzésem van, mintha tavaly lett volna) akkor még a Nagy József utcában laktunk és nekem minden este főznöm kellett, amit egy idő után már nagyon untam. Alig maradt időm másra. Elkezdtem tüntetőleg lázadni, hol elsóztam az ételt, hol lekozmált, szegény férjem sosem panaszkodott, de lehetett látni rajta, hogy éhesen jön haza az edzésről és kénytelen kenyérrel jól lakni mert a vacsora nem sikerült.

Egyik este egy ilyen vacsora után, azt mondta, – képzeld el, a kapitányságra be lehet fizetni vacsorára hétfőtől – péntekig, 17-19 óráig lehet menni, vagy ott esszük meg, vagy ételhordóban elhozom.

Hétfőtől ott a helyünk, közöltem a férjemmel, és már adtam is neki a pénzt, ha jól emlékszem hármunk vacsorája egy hétre 75,-  forintba került. ( 1kg.sertéskaraj 34,90-ft )

A Klapka utcában a Park hotellel szemben volt a kapitányság régi épületének a másik bejárata, ott kellett bemenni az ebédlőbe, de előtte egy nagy udvaron mentünk keresztül ahol nyitott ketrecekben voltak az idomított  gyönyörű német juhász kutyák. Első alkalomkor mikor vacsorázni mentünk, a kapuban szolgálatot teljesítő rendőr felhívta a figyelmünket, hogy a kutyákhoz oda menni tilos. Meg sem fordult a fejünkben, mert olyan rettenetes ugatásba kezdtek, vicsorítottak, mert idegenek voltunk, alig vártuk, hogy beérjünk az ebédlőbe. Kifele is csak óvatosan félszemmel néztünk oda s alig vártuk,hogy kiérjünk az utcára.

Második, harmadik este már csak morogtak, de nem mindegyik. Egy hét múlva már nem is figyeltek ránk, közben, amire nem is gondoltam és akkor tudtam meg, hogy ezeknek  a kutyáknak abban az időben rangjuk volt.

Szokásomhoz híven, megkérdeztem a kapuőrt, hogy mondja meg, melyiknek mi a rendfokozata. Volt őrnagy (később a kedvencünk lett) hadnagy és volt egy fiatal, nagyon szép és állítólag nagyon tehetséges, de annak a rangjára már nem emlékszem. Telt-múlt az idő, egyre jobban kezdtünk megbarátkozni a kutyákkal, főleg a kislányom, persze csak úgy, hogy ne lássa senki. A vacsorák sajnos nagyon egyhangúak voltak, hol töltött tojás, hol tojáspörkölt, grízes tészta, krumplifőzelék, sertéspörkölt és kis változtatással ez ismétlődött csak más sorrendben. A mennyiség és a minőség az viszont nagyon jó volt, mindig maradt valami az én és főleg a gyerek tányérján, amit óvatosan kivittünk és bedobtunk a kutyáknak.

A lányom imádta őket és már a kutyák is a farkukat csóválták, mikor meglátták. Közel nem szabadott menni, érdekes volt, hogy az állatok nem is engedték, abban a pillanatban, amint közelebb mentünk, már behúzták a farkukat és morogtak. Egyik alkalomkor találkoztunk az udvaron a kiképzővel, aki a vacsorát vitte az ebeknek és mindegyiket a rangja szerint szólította,-őrnagyúr itt a kaja, hadnagyúr szíveskedjen idejönni, stb.

Sokan jártak oda vacsorázni és mindig sikerült találkozni olyannal akit régen láttunk, így volt ez egyik este is, egy kedves kollégájával a férjemnek az udvaron futottunk össze.

Pár percre megálltunk beszélgetni, és arra lettem figyelmes, hogy a lányom azt mondja a kutyának, – őrnagyúr, holnap biztos megint tojás lesz vacsorára, majd beleteszem a zsebembe és jót tetszik vacsorázni.- Alig bírtuk visszatartani a nevetést, megmagyaráztuk, hogy ez egy kutya és csak a rangja őrnagy a nevét pedig csak a gazdája tudja és a bácsi csak viccből szólította őket úrnak. Drága gyerekem kicsit szomorú lett, azért is, mert a  következő hétre már nem fizettünk be és többet nem láthatta a csodálatos kutyákat.

Egy évig jártunk oda vacsorázni, most sajnálom igazán, hogy nem tudtunk fényképet készíteni róluk, ha jól tudom, nem is szabadott volna, de így is  megmaradt szép és kedves emléknek.

Gabriella

Szólj hozzá! One Comment

Hozzászólás írása

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..