Múltkor

Múltkor – 7.rész

By 2012. március 22. április 9th, 2012
closeA bejegyzés régen lett közzétéve, tartalma emiatt már érvényét veszthette.

Múltkor cikksorozat lényege egy olyan kötetlen nosztalgiázás, ahol a személyes történetek összeforrnak a városunk múltjával.  Míg a mesélőnek talán öröm felidézni az egykori eseményeket, nekünk mindenképpen nagy élmény olvasni a régi időkről. A sorozatba várjuk a további beküldéseket, erről részletek a Múltkor oldalán olvashatók.

Hosszú hétvége, négy nap tömény unalom. Ilyenkor mit tesz az ember, megint csak előveszi a régi fényképeket, képeslapokat és nosztalgiázik. Kezemben egy Belgrádból küldött lap, ” Drágáim, minden rendben, nyertünk, holnap utazunk Szabadkára, pénteken már otthon leszünk. Millió puszi. Kabát van.”  hát igen, ilyen egy jól nevelt férj. Már meg is jött a kedvem a múltban való turkáláshoz.

Két üzlet volt, amiben helyettesítettem a szabadságon levő kollégákat, és mind a kettőt nagyon megszerettem. Az egyik a mozipresszó, a Fő utcában. Jó kis hely volt, délutáni nyitva tartás, zenegép, jó vendégkör és egész műszak alatt az akkori nagy slágert, fonetikusan leírva a zsötem-et hallgattuk megunhatatlanul.

A másik a Centrum áruházzal szemben, a Delicatesse (most borozó), ahol sült hurka-kolbász, grillcsirke, hidegkonyhai készítmények, sütemények voltak kaphatók. A beszállító a Széchenyi étterem volt, és ki merem jelenteni, hogy minőségileg felvettük a versenyt a híres piaci árusokkal. Zárórára kongott az ürességtől az üzlet. Sajnos csak két hónapig vezettem, mert a házaspár meggondolta magát és továbbra is maradtak ők a vezetők, jól tették, egy aranybánya volt.

Egyre nagyobb kedvel nézegettem a fényképeket, s mintha tegnap történt volna, úgy jöttek elő az emlékek.

1967. Nem mindig laktunk a Kertész utcában. A volt házban négy család lakott békében, barátságban, abból az egyik maga a gondnok volt. Egy kedves idős bácsi, aki egy kicsit pletykás, egy kicsit kíváncsi, de alapjában véve jóindulatú volt. Minden alkalomkor, mikor elmentem hazulról, már kint állt a lépcsőházban, kedvesen mosolygott és neki is mindig pont arra kellett mennie, amerre nekem, s mentünk együtt. Egyik alkalomkor már egy kicsit idegesített és, hogy megszabaduljak tőle, a Szálloda utcában gyorsan bementem egy ház udvarába, de onnan a kutya kizavart.

Várandós voltam a második gyerekkel, nehezen viseltem és betegállományba kerültem. Igyekeztem nem elhagyni magam és épp ezért minden nap  nagy sétákat tettem a Népkertben. Egyik reggel is indultam a szokásos köreimet lejárni, de a lépcsőházban a bácsi megállított és azt kérdezte, hogy “magácska nem dolgozik,hogy mindig itthon van?”

Én meglepődve visszakérdeztem, ezt hogy érti? (Mivel már benne voltunk az őszben, és rajtam kabát volt, nem tudta, hogy terhes vagyok.) Mindig látom a kulcsot a zárban – volt a felelet. Megoldódott a rejtély. Megbeszéltem a családdal, hogy ezentúl egy spárgára kötve a kilincsen fogjuk tartani a kulcsot. Telt-múlt az idő, közben megkaptuk az értesítést, hogy átadásra került a házunk, és költözhetünk. Nagy volt az öröm, és én, a napi sétát összekötöttem az új lakás berendezésével. Volt olyan nap, mikor délelőtt elmentem és este mentem haza. Egyik ilyen este csöndben mentem fel a lépcsőn, és a félhomályban csak egy nagy feneket láttam az ajtónk előtt. Mire odaértem, a bácsi  már mosolyogva állt, és megint a kérdés, “magácska már dolgozik, hogy sosincs itthon?” Én,erre megint – “Hogy tetszik érteni?” , felelet – “Nem látom a zárban a kulcsot.”

Azon  imádkoztam,hogy ilyen szomszéd ne legyen az új házban.

Végre eljött a nagy nap, dec.15, a költözés dátuma. Minden nagyon szép volt, még a téli nap is kisütött, bearanyozva az egész lakást. A végére hagytam az előszobát és az ajtó előtti részt. Ki akartam tenni a lábtörlőt, de valaki állt előttem, a bácsi. A szokott kedves mosolyával elmondta, hogy a fia a negyedik emeletre költözött, és Ő mondta, hogy mi is itt lakunk. Megígérte, hogy, ha jön a fiához, majd bennünket is mindig meglátogat. Nem akartam udvariatlan lenni, elköszöntem tőle, becsuktam az ajtót, nekitámaszkodtam a falnak és azt mondtam hangosan, ilyen nincs, ha a sors ezzel akar büntetni, inkább kiugrok az emeletről. Aztán elnevettem magam, és tovább folytattam a félbehagyott házimunkát…

Gabriella

 

Hozzászólás írása

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..